Több mint tíz éve éltem a párommal, kisebb megszakításokkal. Mára azonban teljesen megszűnt közöttünk a kapcsolat. Történt ugyanis egy keserű esemény, mely sajnos máskor is elofordult már. Képzelj el egy válást követő, kalandokban, szenvedelyekben, indulatokban, vilagvege hangulatokban gazdag parkapcsolatot, összesen öt gyerek társaságában, különböző megnyilvanulasokkal. Mint egy hullámvasút, olyan volt az életünk. Néha szálltunk a magasba, szinte az eget is megerintve, néha pedig a pokol bugyraban talaltuk magunkat. A párom dinamikus, kritikákkal körbebastyazott túlzottan sérült személyiség volt. Nagy volt az igazság érzete... Ellentmondást nem tűrő megnyilvanulasai olykor egy-egy pofon elcsattanasat idézte elő, aminek en voltam az áldozata. Az utolsót követő pofont már nem vártam meg, elhagytam őt. Persze ez nem először történt meg, sajnos mindig megbocsatottam neki, mert nagyon szerettem. De rajottem, hogy magamat jobban kell szeretnem és tisztelnem, hogy ne történjen velem ilyen borzalom. Ő ma sem érti miért döntöttem így, miért nem tartok ki vele jóban rosszban. Az a helyzet, hogy ennek a mondasnak a magyarázatát nem reszletezik eléggé a koznyelvben, hogy at ilyen emberek végre megertsek, hogy mindennek van határa.